第五十夜｜A kellemetlen árny tánca
author:Szőke Noel
-„Egyéb?” – tudakolta közömbösen Katalin, ahogy átvette a nap zárásakor átadandó dokumentumokat Károlytól, majd egy gondos mozdulattal összehajtotta és egy formaborítékba helyezte azokat, amiket aztán gyakorlottan lepecsételt.
-„Semmi, köszönöm.” – biccentett Kaledurosszi Károly, ahogy szórakozottan az órájára tekintett.
-„Vár valamit?” – követte a mozdulatot a pillantásával a helsinki nagykövetség bejáratánál ülő titkárnő, majd pajkosan elmosolyodva hozzátette. – „Vagy valakit?”
-„Tudtommal nem.” – sóhajtott a férfi. – „Hacsak nem számít bele ebbe a keretbe egy kiadós fürdő és az ételfutár.”
-„Kár.” – somolygott Kata. – „Jut eszembe, keresték nemrég. Ismeretlen középkorú finn úr angol nyelven. Amikor kérdeztem miről van szó, azt mondta, hogy már egyeztetett Önnel, majd lerakta.”
-„Valóban?” – szűkítette össze a szemeit Károly. – „Ó, már emlékszem. Köszönöm.”
Azzal biccentett egyet, és kilépett az ajtón, egyenesen a Kuusisaarenkuja kis utcájára, ahol a magyar nagykövetség is megtalálható. Odakinn a tavasz eleji alkony már karmazsinossá festette az ég alját.
Bár megpróbált nyugalmat erőltetni a hangjába, valójában nagyon is aggasztotta az iménti diskurzus. Ugyanis ő maga senkivel sem tárgyalt, és ha az illető nem volt hajlandó egy alkalmazott orrára kötni annak tárgyát, az csak egyet jelenthetett…
Titkosszolgálat.
Károly ugyanis csak hivatalosan volt a magyar követség munkatársa, valójában a nemzetbiztonság egyik jól elhelyezett ügynökeként épült be, hogy egy gyanúsnak ítélt nemzetközi korrupciós ügyben segédkezzen egy európai csapat tagjaként.
Homlokráncolva indult el a kis utcácskán, ahol egy autó is alig fért el, ha a padkán parkoltak. Mivel nem lakott messze, csupán 10 percnyi sétára, általában a gyalog tette meg eme utat. Azonban még jószerével húsz lépést sem haladt előre, az első kis kereszteződésben máris figyelmes lett valakire, akire pontosan illett a magyar nő személyleírása. A mellékutca táblájának dőlt az illető és látszólag a telefonját bújta. Ám ahogy meglátta Károlyt, tekintete elkomorult, homlokráncolva levette méretes hátizsákját és heves mozdulatokkal matatni kezdett benne.
Már vette is a levegőt, hogy megszólítsa, de a magyar férfi gyorsan sietősre fogva lépteit elhaladt mellette, majd irányt változtatva a neki átellenes útra tért be.
Károly homloka gyöngyözni kezdett.
Emlékezett, hogy újoncként, mikor először „járt tilosban”, minden arcot gyanúsnak ítélt és mindenkiről azt hitte, hogy egy ellenséges titkosszolgálat beépített embere, akit csak őérte küldtek. Persze aztán az évek homokszempergése közepette megtanulta, hogy ő közel sem olyan fontos, hogy bármely nemzetközi szerv vállaljon egy gyilkosságot őmiatta, de most…
Legtöbben ugyanis azt hinnék, hogy az efféle életmód olyan, mint a kémfilmekben, ám Kaledurosszi Károly élete pár rejtett beszélgetést és adatcsempészetet leszámítva eddig mellőzött mindenféle akciót. Még lőfegyvert sem tartott magánál.
Most azonban hirtelen szükségét érezte volna egynek.
Az alak követni kezdte, méghozzá nála is gyorsabb léptekkel.
A kiképzésen tanultakat előhozva lehunyta a szemét és fülével próbálta bemérni a támadója helyzetét. Mikor ezzel megvolt, résnyire nyitotta szemeit, majd a szeme sarkából figyelve a házakon lévő megnyúlt kellemetlen árnyak táncát, feltűnés nélkül kifürkészte a férfi alakját.
Az épp kivett valami hosszú, vékony tárgyat a hatalmas táskájából.
Puska? Nyílt utcán? – futott végig a hátán a verejték. Aztán felötlött benne, hogy a nagykövetség helyzetének relatív előnye egyben a hátránya is: egy kies szigetecskének a kis családias utcácskája. Kevés járókelő, de sok zegzugos hely. – Ha itt lőnek le, akkor simán fel tud szívódni ez a rohadék.
Közben a középkorú férfi már közvetlen mögé ért, és vékony fegyverét a háta közepének szegezte.
Nem volt más választása.
Az ilyenkor tanácsolt egyetlen eljárásmódot kell alkalmaznia: támadni, amíg még lehetséges. Károly megperdült a tengelye körül, széles mozdulattal kiverte a fémesen csillogó tárgyat a támadó kezéből, majd a meglepett férfi pillanatnyi zavarát kihasználva, zubbonyát megragadva a közeli kőkerítés falának taszította.
-„MIT AKARSZ!?” – kiáltott rá. – „Azonosítód és a megbízód?!”
A férfi ajkai megremegtek, majd a ijedten a mellkasára kezdett mutogatni.
-„21312, és Joe bácsi fa-falodája, mister!” – felelte angolul teljesen összezavarodva. – „Mi lelte magát?”
Károly tekintete lassan a férfi mellén lévő emblémára tévedt.
Valóban Joe bácsi falodája virított rajta.
Hirtelen megrázkódtak a vállai, majd teli torokból felkacagott, ahogy az adrenalin végre tovaszállt tagjaiból. Elengedte a szerencsétlen futárt, aki önszorgalomból megpróbálta elé hozni az ételt.
-„Elnézését kérem.” – sóhajtott, ahogy lehajolt és felemelte az alumíniumba csomagolt „fegyvert”, azaz a gyrost. – „Tessék.”
-„Az Öné, mister. 11 euróért.” – felelte amaz. – „Kérem fogyassza el mielőbb, ne hagyja kihűlni. Joe bácsi falodája ugyanis csak a melegen szervírozott termékekért vállal garanciát.”
-„Rendben.” – biccentett Károly, ki megpróbálta összeszedni maradék tartását. – „De miért nem a lakásomra hozta, ahogy kértem?”
-„A tegnapi nap tudtuk meg, hogy épp egy éve rendelt tőlünk először…” – fintorodott el a futár. – „Meglepetés lett volna a személyes köszönetnyilvánítás, mister.”
Károly tűnődve hajtotta szét a kissé megütődött fóliát.
-„De hisz én csak tizenegy hónapja érkeztem ide.”
-„Barom hírszerzés. Így bízz rájuk bármit is.” – felelte a férfi keleti akcentussal, majd kihúzta táskájából a valódi fegyverét, egy igazi glockot.
És ezt már senki sem üthette ki a kezéből…
--------------------
不快な影のゆらめき
スーケ・ノエル作
ヴレタ・ダニエル訳
「ほかには何か？」
その日最後の書類をカレドゥロシ・カーロイから受け取りながら、受付嬢のカタリンは無関心そうに尋ねた。受け取られた書類は慣れた手付きで捺印され、丁寧に二つ折りされ、封筒の中へ。
「いや、ほかには何も」
カーロイは会釈しつつ、ぼんやりと腕時計を見ている。
「どなたかお待ちですか？」
在ヘルシンキ・ハンガリー大使館の受付カウンター越し、カタリンは冗談めかして付け足した。「もしかして、デートのお約束？」
「いや、誰とも約束は……」
カーロイは溜息を漏らしかけ、ふと言葉を継いだ。
「あ、ケバブの配達が来るのを忘れてた。さて、早く帰って風呂にでもつかるかな」
「あら残念」カタリンは笑い、続けた。「あ、そうそう。この前、カーロイさんについて電話で尋ねてこられた男性がいましたよ。どなたか存じ上げなくて……多分フィンランド人だと思うんですけど、英語をお話しでした。用件を伺うと、『もうカーロイさんと話はついてますんで』とおっしゃって、そのまま通話を切られてしまったんです」
「何だろうね」カーロイは目を細め、しばらく思案する様子。やがて「あ、思い出したよ。ありがとう」彼はカタリンに会釈し、玄関を出た。
ハンガリー大使館の建物がある路地――クーシサーレンクヤ通りを彼は歩いた。外は初春の夕暮れで、空の底は既に茜色に染まっている。
平静を装って受付嬢に答えたものの、カーロイは先ほどのやりとりが気になっていた。なぜなら彼は誰とも「話をつけていない」し、その男が大使館受付に用件を伝える気もなかったとすると、それが意味することは、ひとつしかなかったからだ。
――他国の諜報機関。
すぐにカーロイがこの結論に達したのには、理由がある。ハンガリー大使館職員だというのは、あくまでも世間の目を欺くための隠れ蓑。実は彼は国の諜報機関のメンバーであった。今回、彼は欧州連合の極秘ミッションに関わるチームの一員としてフィンランドへと派遣され、とある国際汚職事件の究明にたずさわっていたのである。
眉間に深い皴を寄せつつ、カーロイは車一台がやっと通れるほどの狭い道を歩いた。大使館から徒歩十分程度のところに居を構える彼は、徒歩で通勤している。
そして、歩きだしてまだ数歩もゆかぬうち――最初の交差点に差しかかったところ――受付から聞いた「男性」とおぼしき人影が目にとまった。その人物は路地の壁にもたれてスマートフォンをいじっていたが、カーロイを見た途端、いぶかしげな目つきで額に皴を寄せつつ、背負っていた大きなリュックを下ろし、その中身を探りはじめた。
男は今しも、カーロイに声をかけるために息を吸った。
カーロイは足を速めると、男のもとを通り過ぎ、行先を変え、男がいる場所とは反対側の路地の中へと入って行った。
カーロイの首筋を、冷たい汗が滑り落ちる。
諜報機関のミッションに初めて参加した時のことを、彼は昨日のことのように思い出すことができた。当時は目にうつるすべての人間が疑わしく、誰もが彼を殺しにやって来た敵国の工作員のように見えたものだ。無論あれから何年も経ち、自分がわざわざ殺害してまで消さねばならぬほどの人間でもないことは、もはや充分理解している。
とはいえ今のこの状況。一体、どういうことなのか。
一般に諜報員と聞くと、連想されるのはいわゆるスパイ映画の類いであろう。しかしカーロイの場合、いくつかの通信の傍受とそれら情報の取引以外、特に派手なアクションもない、至って地味な任務を担っていた。したがって彼は普段、拳銃も持ち歩いていなかった。
いま、銃を持っていれば。彼は痛切にそう感じていた。
先ほどの怪しい男はぴったりと、しかもカーロイよりも足早にあとをつけてくる。
演習で習ったとおり瞼を閉じ、聴覚で敵の状態を把握する。そして目をわずかに開き、視線を横目に流しつつ、周りの建物の壁を這う不快な影のゆらめきを観察した。
男は、その大きなリュックの中から何か、細長い物体を取り出している。
「――銃？」カーロイは冷たい汗が伝うのを感じた。「町の中で？」
そして彼は思い出していた。通行人が少なく、入り組み、寂れた路地の中に島のようにぽつんと建つ大使館の、特殊な立地。それは安全に見えて、常に両刃の剣となっていた。
――ここで銃をぶっ放しても、奴はすぐに姿を消せる。
カーロイが考える間に男はすでに背後に接近し、細長い武器が彼の背中に向けられていた。カーロイは覚悟を決めた。
――やるしかない。
この状況下、対策は一つ。すなわち、先手を打つのみ！
カーロイは振り向きざま、敵が手にした金属のような物体を叩きおとした。男が怯んだすきにコートを掴み、相手の身体ごと近くの組積造の壁に押し付けた。
「何者だ？」とカーロイは声を殺した。「識別番号は？飼い主は誰だ」
男は恐怖のあまり唇を震わせつつ、おそるおそる胸元のマークを指差した。
「21312『ジョーおじさんの食堂』……です」男はしどろもどろに英語で返答した。「それが、何か……？」
カーロイは、ゆっくりと男性の胸元のマークに目を移した。
確かに、見慣れた「ジョーおじさんの食堂」のロゴ。
カーロイは不意に肩を波打たせ、四肢から緊張を解き放つと同時に大声で笑いだした。そして、何とか彼に食事を届けようと頑張り続けた不運な配達員を解放してやった。
「誠に、申し訳ない」カーロイは深くため息をつき、地面からアルミホイルに包まれた「武器」、つまりケバブを拾い上げ、「どうぞ」と配達員に手渡した。
「そちらは、お客様のものです。11ユーロになります」配達員は答えた。「できるだけ早くお召し上がりください。『ジョーおじさん』の味は熱々のうちしか、保証できませんので」
「わかったよ」カーロイは頷き、体裁を取りつくろうため、尋ねた。「しかし、なぜ私の自宅ではなく、この場所で？」
「実をいいますと、お客様が当店をご利用になって、今日でちょうど一周年でございまして」配達員は頬をゆがめた。「サプライズとして、直接感謝の気持ちをと」
カーロイは傷ついたアルミホイル捲りつつ、首をかしげた。
「おかしいな。私がここに来たのは、半年前のはずですが」
配達員の顔が不意に曇った。
「クソ、諜報局のアホどもめ。正確な情報くらい持って来れねぇのか」そうロシア語で毒づきつつ、リュックから彼の本当の武器——真正品の自動拳銃を取り出した。
鈍く光るそれを男の手から叩き落とす者は、もはや誰もいなかった。
